Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy vak király.
Mindenféle orvosok-doktorok próbálták meggyógyítani, de mindhiába, egyik sem ment
semmire. Maga a király tudott volna ugyan egy orvosságot szemének, de azt senkinek sem
mondta meg, hogy mi; akárki kérdezte tőle, csak azt felelte, hogy mihaszna mondja meg,
mikor úgyse tudják megszerezni.
Volt ennek a királynak három egészen felnőtt legény fia. Ezek egyszer összebeszéltek, hogy
akárhogy, mint, de kitudják az apjoktól, hogy mi az az orvosság, s megszerzik neki. Bement
hát hozzá a legöregebbik, megállt az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:
– Felséges király atyám! Én most azért jöttem, hogy megkérdezzem felséges király atyámtól,
mitől gyógyulna meg a szeme, mert mi hárman összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot ha az
életünkbe kerül is, megszerezzük.
A király erre nem szólott egy szót se, hanem volt előtte az asztalon egy nagy kés, azt felkapta,
úgy vágta a fia felé, hogy alig tudott előle félreugrani, a kés megállott a diófa ajtóban. Erre a
királyfi úgy megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.
Másnap a középső királyfi ment be, de az is éppen úgy járt, mint a bátyja, ez is kiszaladt a
szobából.
Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be sem akarták ereszteni, hogy ha
ők ki nem tudták venni az apjokból, biz ez sem sokra megy, de a királyfi nem tágított, hanem
bement. Mikor elmondta, hogy miért jött, ehhez is hozzávágta az öreg király a nagy kést, de ez
nem ugrott félre, hanem megállt, mint a pecek, kicsibe is múlt, hogy belé nem ment a kés, a
sipkáját kicsapta a fejéből, úgy állt meg az ajtóban. De a királyfi még ettől sem ijedt meg,
kihúzta a kést az ajtóból, odavitte az apjának.
– Itt van a kés, felséges király atyám, ha meg akar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg, mitől
gyógyulna meg a szeme, hogy a bátyáim megszerezhessék.
Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy megölte volna ezért a fiát, hanem
összevissza ölelte, csókolta.
– No, kedves fiam – mondja neki -, nemhiába voltál te egész életemben nekem legkedvesebb
fiam, de látom, most is te szántad el magad legjobban a halálra az én meggyógyulásomért
(mert a kést is csak azért hajítottam utánatok, hogy meglássam, melyikőtök szállna értem
szembe a halállal), most hát neked megmondom, hogy mitől gyógyulna meg a szemem. Hát
kedves fiam, messze-messze, a Veres-tengeren is túl, a hármashegyen is túl lakik egy király,
annak van egy aranytollú madara, ha én annak a madárnak csak egyszer hallhatnám meg a
gyönyörű éneklését, mindjárt meggyógyulnék tőle; de nincs annyi kincs, hogy odaadná érte az
a király, mert annyi annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics.
Amint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, elmondott nekik mindent; azok
aztán mentek egyenesen az apjokhoz, hogy ők hát most elmennek azért a madárért, tették
magukat rettenetesen, hogy így hozzák, úgy hozzák el, ha ezer ördög őrzi is. A legkisebb
királyfi is el akart menni, de a bátyjai nem vitték, hogy biz őutánuk ne csikókodjék, minek
menne el bajnak; aztán meg az öreg király sem eresztette sehogy sem.
3
– Már édes fiam, te csak maradj itthon énmellettem, segíts egyben-másban öreg fejemnek, sok
már nekem magamnak egy ország gondja; de még meg is halhatok addig, míg oda lesznek,
akkor – ha te is elmennél, kire maradna az ország?
Hajlott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak nagy hűhóval, tizenkét társzekeret megraktak arannyal-ezüsttel útiköltségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megígérték
neki, hogy egy esztendő alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú madarat, azzal
elmentek.
Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi, eltelt a második is, harmadik is,
negyedik is, mégsem hallatszott semmi hírök. Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta,
hogy odavesztek, el is akart már sokszor indulni utánuk, de az apja nem eresztette; hanem
mikor már az ötödik esztendő is a vége felé járt, a királyfinak sehogy sem volt maradása, hiába
volt minden beszéd, nem hallgatott rá, elindult. Egy régi, hűséges szolgát lóra ültetett, maga is
lóra ült, úgy fogtak neki a hosszú útnak.
Mentek, mendegéltek, hét nap, hét éjjel mindig mentek, akkor kiértek az öreg király
országából.
Amint kívül voltak a határon, megláttak egy rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt,
a szolgáját beküldte egy ital borért. Amint az inas nyitotta az ajtót, belátott rajta a királyfi,
látta, hogy odabenn táncol két rongyos ember két kocsmabeli személlyel, de rájok sem ügyelt,
hanem amint kihozta az inas a bort, megitta, azzal mentek tovább.
Már jó ideig mentek úgy, hogy egyik sem szólt egy szót se, nagy sokára aztán az inas törte meg
a nagy hallgatást:
– Jaj, felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem félnék, hogy megharagszik érte.
– Nem haragszom én, csak mondjad.
– No hát, ha rossz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e felséged azt a két rongyos embert,
aki ott táncolt a csárdában?
– Láttam úgy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért kérded?
– Ó, felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.
– Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért megharagudni.
– Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon ismerősöknek tetszettek, mindjárt
gondoltam valamit, de mégse mertem egészen rájok fogni, megkérdeztem hát a kocsmárostól:
„Hallja kend, miféle két ember ez, aki itt táncol?” Azt mondja rá a kocsmáros: „Jaj, jó uram,
régi embereim ezek már nekem, királyfiak volnának ezek, valami öt esztendeje jöttek ide,
valami aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták, mert biz azt még a Veres-tengeren
is kellett volna keresni, kapták magukat, itt maradtak, azóta mindig itt esznek-isznak, mert volt
ezeknek pénzök vagy tizenkét társzekérrel, de biz a már mind elfogyott, alig van nekik annyi,
amennyivel egy-két hétig megérik.” Ez aztán abbamaradt, a kocsmáros se beszélt többet, én is
eljöttem.
Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta elhinni, de az inas erősítette,
gondolta hát magában, hogy most nem tölti az időt, majd visszafelé jövet hazahíja őket.
Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy helyen kétfelé vált, egyik se
tudta a járást, elkezdtek tanácskozni, hogy merre menjenek. Amint ott tanácskoznak, egyszer –
mintha csak a föld alól bújt volna ki, vagy az égből csöppent volna – ott termett egy szép nagy
róka. A királyfi, amint meglátta, nyúlt a nyila után, hogy majd meglövi, hát, uramfia, tán nem
is hinnék kendtek, ha nem mondanám, megszólalt a róka emberi nyelven:
4
– No, felséges királyfi, hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?
– Hiszen nem tévedtünk éppen el – felelt neki a királyfi -, hanem azt csakugyan nem tudjuk,
hogy e közül a két út közül melyik visz a Veres-tengerhez. Hát miért kérded?
– Csak azért, mert én útba tudom igazítani a királyfit, tudom a járást ezen a tájékon. De hát
miért mennek a Veres-tengerhez?
A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak, töviről hegyire; mikor aztán vége szakadt a
beszédjének, megint megszólalt a róka:
– Bizony, nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvégezni, hacsak én nem adok
tanácsot, azért hát lépjünk egyezségre: én segítem a királyfit jó szóval mindenütt, ahol csak
szükség lesz rá, ezért aztán mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat, ezüstöt,
drágaságot (mert tudom, hogy hoz), mindenen, de mindenen az utolsó tűig megosztozik velem.
A királyfi egy kicsit gondolkozott, de azután gondolta, hogy minek neki az arany-ezüst, csak a
madár legyen meg, hát csak ráállott. Erre a róka kihúzott a farka végéből hét szál szőrt,
odaadta a királyfinak.
– No, felséges királyfi, itt van hét szál szőr, ha jártában-keltében akárhol akármi baja akad,
csak szakítson el egy szálat, én mindjárt ott termek tanácsot adni.
Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Veres-tengerhez, jó utat kívánt a királyfinak,
s megint eltűnt éppen úgy, ahogy jött, mintha csak a föld nyelte volna el.
Ment, mendegélt a királyfi az inasával, egyszer – nagy sokára – elértek a Veres-tenger partjára.
Amint a királyfi végignézett azon a roppant nagy vízen, elborzadt belé, nem látta sem szélét,
sem hosszát. „Ó, én Uram, Istenem – gondolta magában -, hogy megyek én át ezen a nagy
vízen, mikor azt se tudom, melyik a szélessége?” Csak akkor jutott eszébe a róka, mindjárt
elszakított egy szál szőrt; alighogy elszakította, mintha csak a föld alul bújt volna ki, vagy az
égből csöppent volna le, ott termett a róka.
– Mi baja van, felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a vízen?
– Bizony nem én, róka pajtás.
– No, azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se, itt van három alma, csak vágjon neki
felséged a víznek, úsztasson benne, míg csak bírja a lova, amikor látja, hogy már egészen
kifáradt, hajítson a vízbe egy almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad, hogy elférne rajta
ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen tovább, mikor megint elfárad a lova, megint
hajítson el egy másik almát, megint pihenjen meg; aztán harmadszor is csak úgy tegyen.
Többet aztán nem mondok.
Ezzel a róka megint eltűnt, a királyfi pedig meg az inasa belehajtottak a vízbe, elkezdtek benne
úsztatni. Mikor már majd kidőltek a lovak alattuk, elhajított a királyfi egy almát, mindjárt
olyan nagy darab szárazföld termett oda, hogy elfért volna rajta egy regiment katona is, azon
megpihentek istenesen, azután megint mentek odább, mikor másodszor is elfáradtak a lovak,
megint elhajított a királyfi egy almát; harmadszor megint csak úgy tettek. Mikor már negyedszer is alig tudtak a lovak úszni, elérték szerencsésen a túlsó partot. Itt aztán gondolkozóba
esett a királyfi, hogy most már hát itt volnának, de merre keressék az aranytollú madarat?
Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett szakítani egy szál szőrt.
Ott termett megint a róka.
– No, róka pajtás – kérdi a királyfi -, hol találjuk most már meg az aranytollú madarat?
– Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az aranypalotát?
5
– Hogyne látnám!
– No, hát abban lakik az a király, akié az az aranytollú madár. Öltözzék fel felséged bő ingbegatyába csikósosan, az inasát a lovakkal hagyja itt, maga menjen oda a palota kertjébe, ott van
a kalicka az aranymadárral egy aranyfára felakasztva, azt vegye le, de vigyázzon, hogy
valamelyik fához hozzá ne érjen, mert akkor az egész kert megzendül, a kertészek megfogják
felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, vitesse magát a királyhoz; majd
a király kérdi, hogy mert ahhoz a madárhoz nyúlni, csak ezt mondja felséged: „Hogyne
mertem volna, mikor széles e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én.”
Többet aztán nem mondok.
Úgy tett a királyfi, ahogy a róka mondta. Az inasát otthagyta a tengerparton, maga felöltözött
betyáros ruhába, elindult a palota felé. Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert
alá; hát amint odaért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye is a kertnek mind csupa
aranyból-ezüstből volt fonva. Amint kibámulta magát, bemászott szép csendesen a kerítésen,
széjjel-nézett a kertben, vigyázta, hogy hol látná meg az aranytollú madarat. De biz azt eleinte
meg nem látta volna, ha az orrához ütődött volna is, úgy elvette szeme fényét a nagy csillogásvillogás; de hogyisne! mikor minden fának ezüst volt a törzse, arany a gallya, gyémánt a
gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig betelt a nézéssel, elindult a madarat keresni, meg is
találta nemsokára, ott ugrált egy gyémántkalickában, egy ágas-bogas aranyfára felakasztva.
Amint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy levegye; nem volt magasra téve, felérte
a földről is, nem kellett érte felmászni, hanem amint vette volna le, a borjúszájú ing megakadt
egy gallyba, megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer haranggal
harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek, megfogták a királyfit, vitték egyenesen
a király gazdájokhoz. A király, amint a nagy sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj,
elkezdte szidni a királyfit:
– Hát te akasztófára való, hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy az én aranytollú
madaramat ellopd?
– Hogyne mertem volna – felelt rá a királyfi hetykén -, mikor széles e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!
Nagyon megörült ennek a beszédnek a király.
– No! öcsém, ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd királynak egy lova, az egész ló
ezüstből van, a szőre meg színaranyból, ha te ezt nekem ellopod, neked adom az aranytollú
madarat meg még ráadásul minden gyémántgyümölcsömből egy-egy vékát, aranygallyat meg,
amennyit elbírsz.
Megígérte a királyfi, hogy ellopja, ha az életébe kerül is, azzal visszament az inasához a
tengerpartra, elszakította a harmadik szál szőrt is. Ott termett a róka megint.
– No, királyfi, mi baja van?
– Hát bizony nekem csak ez meg ez. – Itt elbeszélte, hogy hogy járt az aranytollú madárral,
meg hogy mit ígért meg a királynak, utoljára azt is hozzátette, hogy bizony most már nem
tudja, hogy kéne azt a lovat ellopni.
– Biz azt, felséges királyfi – felelt a róka -, másképp nem lehet, hanem felöltözik felséged
kocsisruhába, elmegy ahhoz a királyhoz, akié az a ló; itt van egy üveg pálinka, ez olyan, hogy
aki egy kortyot iszik belőle, úgy elalszik tőle, hogy aznap, ha csillagot rúgatnak vele, se ébred
fel. Ezt a pálinkát vigye oda, felséged az istállóba, dugja el a széna közé, a kocsisok
megtalálják, megisszák, elalusznak tőle, akkor aztán a felséged dolga lesz kihozni a lovat,
hanem van ott a falra felakasztva egy gyémántszerszám, ha azt is el akarja hozni, vigyázzon,
6
mert vannak azon apró kis csengettyűk, ha azok megszólalnak, felébrednek a kocsisok,
megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, csak mondja ennek a
királynak is azt, amit az elsőnek mondott. Többet aztán nem szólok.
Ezzel eltűnt a róka, a királyfi pedig megint úgy tett, amint az mondta neki. Felöltözött
kocsisruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult a második király palotája felé. A város végéig
az inasát is magával vitte, de már a városba csak maga ment be. Bement a király palotájába, az
istállóba, odaelegyedett a többi kocsisok közé, hát látja, hogy milyen nagy őrizet alatt van az
aranyszőrű, ezüsthúsú ló: egy kocsis rajta ült, egy a fejét fogta, egy a lábát, egy a farkát,
tizenkét ember meg körülállta.
Megijedt ettől egy kicsit a királyfi, hanem azért csak látatlanná tette, addig sündörgött ott
előre-hátra, míg egyszer szerencsésen eldugta az üveg pálinkát a széna közé. Kis idő múlva,
amint egyik kocsis szénát akart adni a lónak, megtalálta, kihúzta onnan, elkurjantotta magát:
– Nézzétek csak, mit találtam! Egy nagy üveg pálinkát! Bizonyosan valamelyik szolgáló lopta
el, osztán hirtelenében csak ide dugta. Igyuk meg!
Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézről kézre az üveget, csakhamar részeg lett valamennyi,
eldőlt ki jobbra, ki balra. Erre a királyfi is hozzáfogott a munkához: aki a lovon ült, azt egy
kecskelábra ültette, akik a lábát fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát fogatta meg, aki a fejét
fogta, annak egy tuskót adott a markába, aki meg a farkát, annak egy nyövet kendert, mikor
aztán így elhelyezte őket, a lovat szépen kivezette az istállóból; hanem amint körülnézett,
meglátta a falon a gyémántszerszámot, nagyon megfájult rá a foga, nem tudta otthagyni. „Már
ezt, akár élek, akár halok, elviszem” – gondolta magában; le is vette a falról, hanem amint vitte
volna ki az ajtón, hozzáütődött az ajtófélfához, megcsendült a sok csengő, a kocsisok
felébredtek, megfogták a királyfit. Vitték egyenesen király gazdájokhoz, elmondták neki, hogy
hogy akart ez a legény lopni.
A király elkezdte szidni, ahogy csak tudta:
– Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél még csak arra gondolni is, hogy az én
ezüsthúsú, aranyszőrű lovamat ellopd?
– Hogyne mertem volna – felelt ennek is nagy hetykén a királyfi -, mikor széles e világon, kis
Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!
– No ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd királynak egy olyan szép leánya, hogy szem
nem látott még olyat, ha te azt nekem ellopod, neked adom az aranyszőrű lovat, a
gyémántszerszámot meg még ráadásul tíz köböl aranyabrakot.
Jól van; megígérte a királyfi, hogy ellopja, azzal kiment a város végére az inasához. Itt megint
mit volt mit tenni? Elkellett szakítani a negyedik szál szőrt is. Ott termett a róka.
– No, mi a baj, felséges királyfi?
– Hát csak ez meg ez. – Itt elbeszélte a királyfi, hogy már meg királykisasszonyt kellene neki
lopni.
– No, királyfi – mondja a róka -, most öltözzék fel szakácsruhába, menjen el ahhoz a királyhoz,
szegődjék be szakácsnak. Délben majd felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el.
Többet nem mondok.
Eltűnt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a harmadik király országa felé. Mikor
ahhoz a városhoz értek, ahol a király lakott, felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a
város végén hagyta, maga bement a királyi palotába.
Éppen kint sétálgatott a király az udvaron; odament hozzá a királyfi.
7
– Felséges király, én szakács vagyok, azért jöttem, hogy beszegődjek felségedhez, hogyha
megfogadna.
– Jól van, fiam, én megfogadlak, éppen szakácsra van most szükségem; jó, hogy jöttél.
Beszegődött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a konyhába; hanem a másik szakács
egész délelőtt lármázott rá, mert minden ételt elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi
szakács sehogy se akarta megengedni a királyfinak, hogy az ételt ő vigye be, de az addig
könyörgött neki, míg utoljára mégis ráállott. Amint hát vitte volna be a királyfi a levest, az
ajtónál szántszándékkal megbotlott, elejtette a tálat, hogy összetört. A királykisasszonynak
már akkor megtetszett a szép szál legény, mikor belépett, mikor meg a tálat elejtette, mindjárt
gondolta, hogy aligha igazi szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen, jobban
vigyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a kisasszony az ujján az
aranygyűrűt, mindjárt gondolta, hogy nem lehet más, mint valami királyfi. Nem is hagyta abba
a dolgot, hanem másnap nem ment be ebédelni az apjához, a maga szobájába teríttetett két
emberre; aztán behívatta az új szakácsot, ott mindjárt maga mellé ültette, kérdezte tőle, hogy
hol vette azt a szép gyűrűt. A királyfi elbeszélte, hogy ő nem szakács, hanem egy gazdag király
fia, meg mást is mindent, az egész élete folyását, mindjárt beleszerettek egymásba halálosan.
A kisasszony is elbeszélte, hogy az ő kezét most egy igen-igen gazdag király kérte meg, de
neki nincs kedve hozzámenni, mert már olyan öreg, hogy a hamut is mamunak mondja, hanem
ez az apjának mind nem használ, erőlteti, hogy menjen hozzá.
– Most hát, szívem szép szerelme, te az enyém, én a tied, nincs mást mit tenni, hanem az éjjel
szökjünk meg, majd a te apád országában megesküdhetünk.
Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták, hogy még azon az éjszakán,
majd ha mindenki lenyugszik a királyi udvarban, megszöknek, reggelre pedig, ha lehet, túl
teszik magukat a határon. Ezzel kiment a királyfi a kisasszony szobájából, várta az éjfélt; csak
akkor jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt a szomszéd királynak kell vinni, hogy a lovat
megkapja, mert ha azt meg nem kapja, az aranytollú madár sem lesz az övé, anélkül pedig nem
akart az apja szeme elébe menni. Búsult ezen szörnyű módon, már azt is gondolta, hogy érte se
megy a kisasszonyért, de azután eszébe jutott, hogy akárhogy lesz, akármint lesz, el kell neki
lopni a kisasszonyt, jobb hát ha most elszökteti, azután majd tanácsot kérhet a rókától. El is
szöktette szerencsésen, kimentek a mezőre a királyfi inasához, ott, míg az inas a lovakat
nyergelte, a királyfi félrement, elszakította az ötödik szál szőrt is. Ott termett a róka.
– Mi a baj, felséges királyfi?
– Hát bizony most az, hogy nem tudom, a királykisasszonytól váljak-e meg, vagy madár nélkül
menjek haza. Mert így meg így áll a dolog.
– Sose búsuljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most majd együtt megyek felségeddel.
Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony, az inas meg a róka. Mikor
ahhoz a városhoz értek, ahová a kisasszonyt kellett volna vinni, a város végén a róka éppen
olyan szép kisasszonnyá változott, mint az igazi, úgyhogy a királyfi is alig tudta megismerni
őket, a róka-kisasszony mondta az igazinak, hogy csak menjenek az inassal, nekik most a
királyfival egy kis dolguk van, hanem majd utánuk mennek. Ment aztán a kisasszony tovább, a
királyfi pedig a róka-kisasszonyt bevezette a királyi palotába. A király, amint meglátta őket,
nyakába borult örömében a királyfinak, összevissza csókolta. A királyfi aztán mondta neki,
hogy a kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész éjjel mindig jöttek, adjon neki külön
szobát, hadd pihenje ki magát. Mikor ez megvolt, búcsút vettek egymástól, a királyfi megkapta
az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot meg még ráadásul tíz köböl aranyabrakot, azután ment az igazi kisasszony után. A város végén utol is érte, aztán mentek együtt;
8
amint egy darabig mentek, hallott a királyfi valami dübörgést, hátranéz, hát látja, hogy a róka
szalad utánuk.
– Hát te hogy szabadultál meg?
– Csak úgy, hogy kibújtam az ablakon, aztán itt vagyok.
Mentek megint, mendegéltek, elértek ahhoz a királyhoz is, akihez a lovat kellett volna vinni.
Búsult megint a királyfi, hogy hogy váljon meg ettől a szép állattól, de a róka vigasztalta, hogy
csak bízza őrá, majd eligazítja ő.
Megint előreküldte a kisasszonyt az inassal meg az ezüsthúsú, aranyszőrű lóval, maga meg
éppen olyan ezüsthúsú, aranyszőrű lóvá változott, úgyhogy maga a királyfi se ismerte meg,
melyik másik. Elvezette aztán a királyfi a királyhoz.
– No, felséges király, elhoztam az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, hanem ezt most olyan istállóba
kell tenni, amelyiknek nagy ablaka van, mert ez világossághoz van szokva.
Úgy tett a király, ahogy a királyfi mondta, aztán odaadta neki az aranytollú madarat, minden
gyémántgyümölcséből egy-egy vékát meg annyi aranygallyat, amennyit elbírt; azzal elbúcsúztak, a királyfi ment a kisasszony után. Nem messze a várostól megint utolérte, azután mentek
együtt a Veres-tenger felé. Alig mentek egy kicsit, megint utolérte őket a róka, elmondta, hogy
megint búcsúzás nélkül jött el innen is, az istálló ablakán, azzal, amint elmondta, eltűnt.
Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a Veres-tengerhez, hátranéznek, hát
látják, hogy jön utánok a három király három roppant nagy regement katonával, mert már
akkorra észrevették, hogy megcsalta őket; megijedtek nagyon, nem tudták, mit csináljanak,
csak sokára jutott eszébe a királyfinak, hogy elszakítsa a hatodik szál szőrt. Ott termett a róka,
bezzeg most nem kellett neki magyarázni, hogy mi a baj, mert látta úgyis; hirtelen előkapott
három almát, belebukott a vízbe, intett a királyfinak, hogy menjenek utána. Azok szót
fogadtak, elkezdtek utána úszni.
Mikor már a lovak alig-alig bírták az úszást, elhajította az egyik almát, nagy darab szárazföld
támadt ott mindjárt, azon megpihentek, azután mentek odább. Lövöldöztek utánuk a katonák,
bele is lőttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente valami írral, mindjárt úgy
beforradt, hogy a helye se látszott meg. Utánok is próbált úszni egynehány katona, hanem
mikorra odaértek, ahol ezek először megpihentek, akkorra eltűnt a sziget, a sok katona mind
ottveszett. Így hát, még kétszeri megpihenés után, szerencsésen átértek az innenső partra.
Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:
– No, felséges királyfi, mármost énrám semmi szüksége, én hát megyek dolgomra, hanem
előbb emlékezzék még felséged a szerződésre, amit kötöttünk: hogyha szerencsésen megjárja
az útját, mindenen, amit csak hoz, megosztozunk.
A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték a sok gyémántgyümölcsöt, aranyabrakot,
aranygallyakat, akkor a királyfi búcsúzni akart, de a róka azt mondta, hogy:
– Nem addig van ám az, királyfi! Nem úgy alkudtunk, hogy csak az ilyen haszontalanságon
osztozunk, hanem úgy, hogy mindenen, de mindenen.
Ezzel elővette a róka az aranytollú madarat, azt kétfelé vágta, azután az ezüsthúsú, aranyszőrű
lovat, legutoljára meg a szép kisasszonyt is kétfelé vágta, azt is elosztotta, mert azt is az úton
szerezték együtt.
9
A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta, hogy az egész fáradozása, vesződése így
kárba vész, de azért a rókának nem szólt, mert látta, hogy annak van igazsága, csak magára
haragudott, hogy olyan szerződésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka, hogy a királyfi így
elszomorodott, elnevette magát.
– Ne búsuljon, felséges királyfi, visszaadok én mindent, még az aranygallyakat is, nem is
akartam elvenni, csak azt próbáltam meg, hogy ideengedné-e felséged. Most már látom, hogy
jószívű, mert ideadta volna szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind a hármat.
Ezzel elővett valamiféle csudafüvet, megkente vele mind a hármat, mindjárt felelevenedtek, s
meg hétszerte szebb kisasszony, hétszerte szebb ló és hétszerte szebb madár lett belőlük.
Mikor éppen köszönni akarta a királyfi a rókának a szívességét, eltűnt onnan, mintha a föld
nyelte volna el. A királyfi is hát a kisasszonyt felültette az ezüsthúsú, aranyszőrű lóra, maga
meg az inasa felültek a másik kettőre, a sok kincset felrakták a nyeregkápába, azzal útnak
indultak.
Mentek, mendegéltek, elértek ahhoz a városhoz, ahol menet a két öregebb királyfit találták
egy csárdában, hát amint a város közepébe érnek, látják, hogy két rongyos embert akkor
visznek akasztani, a sok temérdek ember meg kíséri; kérdi a királyfi egy embertől, hogy miféle
emberek azok, akiket akasztani akarnak? Mi bűnt tettek, hogy felakasztják őket?
Felelt rá az ember:
– Jaj, felséges királyfi, hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom én, hogy hol járnak ezek itt,
már több öt esztendejénél, hogy itt, ebben a városban csavarognak, de azóta egy szalmaszálat
se mozdítottak odébb, semmit se csináltak, hanem egyik kocsmából ki, a másikba be, éjjelnappal mindig ettek-ittak, a sok temérdek pénznek keresztülmentek a nyakán, mert amint a
világ beszéli, királyfiak volnának ezek; most hát, hogy egy krajcárjuk se maradt, rablásra
vetemedtek, de ez még nem volt elég, hanem meg is öltek egy szegény kupec embert, amint a
vásárból jött volna haza, hogy fel ne adhassa őket, mert rájuk ismert. De hiába! A gonoszságot
a tyúk is kikaparja, rájok világosodott, hogy ők tették, most már lakolnak érte.
Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az ő két testvérje, mindjárt ment a
bírákhoz, kérte őket, hogy ilyen gyalázatot csak mégse kövessenek el két királyfin, azonfelül
jól meg is kente mindegyiket, úgyhogy aztán nagy sokára megkegyelmeztek nekik. Akkor a
királyfi ment egyenesen a testvéreihez, összevissza ölelte-csókolta őket, vett nekik szép ruhát,
szép paripát, azután elindultak együtt mindnyájan hazafelé. A királyfi az úton elbeszélte nekik,
hogy milyen nehezen jutott a madárhoz; hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy szöktette el;
meg mindent, ami csak történt vele, de a bátyjai nagyon szégyenlették magukat tőle, a
szemébe se mertek nézni, pedig az csak úgy szerette őket, mint azelőtt.
Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén voltak, megállottak pihenni,
leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát, ettek. Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája
ölébe, elaludt, az is ráhajtotta őrá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement egy fa alá,
ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi; mikor látták, hogy ezek mind alusznak,
összesúgtak-búgtak, hogy milyen nagy szégyen lesz őrájok nézve, ha az apjok megtudja, hogy
az öccsük mentette meg őket az akasztófától, azt gondolták, hogy egyik rosszat a másikkal le
lehet mosni, hát elhatározták, hogy megölik mind a hármat, otthon aztán azt mondják, hogy ők
szerezték meg a madarat. Úgy is tettek. Legelőször az inashoz mentek, annak levágták a fejét,
azután a királyfit szúrták keresztül; már éppen a királykisasszonyt is meg akarták ölni, hanem
az felébredt, s könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond ő meg senkinek semmit, nem
bánja, ha a legutolsó konyhaszolgálóvá teszik is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két
gonosz szívű, vadállatnál is vadabb királyfit is megindította ez a szép beszéd, megkegyelmeztek az életének; azután összeszedtek mindenféle drágaságot, amit az öccsük szerzett, az
10
ezüsthúsú, aranyszőrű paripát, az aranytollú madarat, mindenféle drágaságot, lóra ültek,
hazamentek. Volt nagy öröm királyi apjok házánál, mikor megérkeztek, nagy dáridót csaptak,
folyt a bor, mint az árvíz, mindenkinek jókedve volt az egész háznál, csak egy volt szomorú,
egy volt, aki éjjel-nappal sírt: a szegény királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz királyfi a
szolgálók közé, még azok közt is a legeslegutolsónak tették, hogy csak vesszen el minél előbb;
az apjoknak meg, mikor kérdezte, hogy miféle lány az, azt felelték, hogy a kalickát tartani, a
madárra vigyázni fogadták meg. Mikor pedig öccsükről tudakozódott a király, eltagadták,
hogy nem látták soha, azt se tudják, hogy elment-e hazulról. Búsult az öreg király egy kicsit,
hanem a két királyfi vigasztalta, hogy majd hazajön az, de még azóta bizony fele útjára se ért,
lám, ők is mennyi ideig voltak oda! Azután elbeszélték, hogy jutottak a madárhoz, az aranyszőrű lóhoz, éppen úgy, mint öccsük elbeszélte, csak a királykisasszony történetét hagyták ki.
Hiába volt azonban az aranytollú madár, nem segített a királyon semmit, mert csak úgy jött
volna meg a szeme világa, ha az éneklését hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás nem sok,
de annyit se eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy gurnyasztott egész nap. Az
ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették semmi hasznát, soha senkit nem eresztett magához,
rúgott-vágott, ha valaki közel akart hozzá menni. Összehívatta a király az ország minden bölcs
emberét, hogy fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába! Azok se mentek semmire, egyik egyet,
másik mást mondott, csak az igazira nem talált rá egyik se.
Egyszer, mikor éppen ott rugdalózott az ezüstló az udvar közepén, nyílott a kis ajtó, hát ki jött
be rajta? – nem más, mint a legkisebb királyfi meg az inas. Amint belépett az udvarba, ment a
ló egyenesen hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment egyenesen a konyhába,
kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele a királyi apjához. Amint belépett az ajtón, odabent
volt az aranytollú madár, mindjárt elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király szeme világa
mindjárt megjött tőle, úgy látott, mint akárki más. Akkor a királyfi elbeszélte neki az egész útja
történetét: hogy találta a rókát, hogy lopta a madarat, a lovat, a királykisasszonyt, hogy
mentette meg bátyjait az akasztófától, azután elmondta, hogy mikor otthagyták a bátyjai az
erdőben megölve, ezt a róka hogy, hogy nem, megtudta, odament, feltámasztotta őt is, az
inasát is azzal a fűvel, amivel azelőtt már a kisasszonyt is felelevenítette.
– Hanem mármost, édesapám, tartsunk lakodalmat, én a mátkámmal megesküszöm.
A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két nagyobb fiát mindjárt
felakasztatta. A legkisebbnek pedig odaadta fele királyságát, nagy lakodalmat csaptak, a róka
is ott volt benne, hanem azután megint eltűnt, csak akkor ment oda, ha szükség volt a
tanácsára.
A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, míg meg nem halt